Egy kis ízelítő A Sivatag Szeméből (igen, jelenleg ez a munkacím, és lehet, hogy a végleges cím is ez lesz)! A prológust csak most írtam meg, tegnap késő este jöttem rá, hogy ez sokat dobhat a történeten. Több spoilert már tényleg nem teszek közzé, de azt hiszem, ez még éppen belefér.

A telefon a kis éjjeliszekrényen állt. Harding letérdelt mellé, és emlékezetből tárcsázta a számot. Az idegesség jobban megizzasztotta, mint a perzselő napsütés, ujja majdnem lecsúszott a telefon gombjairól.
– Ön külföldi telefonszámot tárcsázott – szólalt meg egy nyugodt női hang. – Kíván R-beszélgetést folytatni?
– Nem, az istenért, nem! – ordított türelmetlenül Harding, és a felesleges várakoztatás most óráknak tűnt számára. – Csak kapcsolja gyorsan, az egészet fizetem!
Aztán rájött, hogy nem intézheti el ennyivel, mivel egy előre felvett szöveget hall vissza. Az automata nyugodt hangon, ráérős tempóban közölte az instrukciókat, majd végre kinyögte, hogy Hardingnak a hármas gombot kell megnyomnia.
A másik oldalon hetedszer csengett ki a készülék, de senki nem vette fel. Harding úgy érezte magát, mintha mindenki elhagyta volna.
Még az Isten is…
A tizedik csengés után hosszan felhangzott a sípszó, ahogy az üzenetrögzítő bekapcsolt.
– Nincs sok időm, lehetőleg tömör és gyors leszek! – darálta Harding. – Azt hiszem, megtaláltam, amiért jöttem. De... de nem vagyok egyedül! Menekülnöm kell! Legfeljebb két percem van, hogy elhagyjam a szállodát. Ha eltűnnék…
A folyosóról csörömpölés és ordítozás hallatszott, a következő pillanatban pedig megremegett a bezárt ajtó. Valaki elkapta a kilincset, és türelmetlenül rángatni kezdte.
– Rám akadtak! – hadarta Harding, szinte sírva. – Félek, hogy az ajtó nem bírja sokáig! Ha eltűnnék, keressék…
Valami nehéz tárgyat vágtak az ajtónak, amitől az tenyérnyi részen berepedt.
– Keressék a Sivatag Szemét! A dokumentumokat elrejtettem! A szobrokkal együtt biztos helyen vannak! Keressék a Sivatag Szemét, aztán…
Egy lövés dörrent, majd még egy, a zár pedig nem bírta tovább. A következő rúgásnál beszakadt az ajtó, de a szék még tartotta valamennyire. Harding kétségbeesve túrt az ágyneműje alatt, mígnem rátalált 22-es kaliberű fegyverére. Ellenőrizte a tárat, aztán háttal a falnak vetette magát, és a bejárat felé célzott, amit most már sikeresen berúgtak. A tönkretett ajtó a falnak csapódott, Norman Harding üldözői pedig azon nyomban beözönlöttek rajta.
– Áldozzanak szamarat! – ordította eszeveszetten a férfi, befejezve üzenetét. – Áldozzanak… szamarat!
Ő lőtt elsőként, de csak az egyik támadó vállát találta el: a másik két golyó elsüvített a betolakodók mellett, s mögöttük a falba vágódott. A legelöl haladó férfi kilőtte Harding kezéből a forgótárast, aztán egyikük kezében kis géppisztoly tűnt fel. Harding megbénult a fájdalom és a rémület együttes erejétől, de ideje sem lett volna elrugaszkodni a helyéről: amint meglátta a fegyver csövét, már fel is csapott a torkolattűz.
Tompán érzékelte a fájdalmat, ahogy egy egész sorozat lyuggatta szét a testét, majd a fegyver elhallgatott.
Utolsó erejével szóra nyitotta a száját, és már meg sem próbált védekezni.
– A… Sivatag… Szeme… – bugyborékolta elhaló hangon, és érezte, ahogy egész teste elzsibbad anélkül, hogy ő bármit is tehetne ellene. – Áldozzanak… szama… rat…
Az egyik álarcos ekkor Harding fejének szegezte a fegyverét, és gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt.