Egy olyan könyvet volt szerencsém olvasni a napokban, amely tengernyi hasznos információval látott el, lekötött, és már most érzem, hogy első olvasásra is rengeteget segített későbbi krimiírói munkásságomban. A szerző nem más, mint Varga Bálint, az Agave Könyvek ügyvezető igazgatója, a könyv címe pedig nemes egyszerűséggel, viszont annál beszédesebben ennyi: MAGÁNDETEKTÍVEK. A belső címoldalon pedig még hozzáteszi: oknyomozás valóság és fikció területén.

Őszintén szólva, régóta szemezgettem már a könyvvel, de valamiért mindig elsiklottam felette. Közel egy éve láttam meg először, s azóta minden hónapban csábítást éreztem, aminek aztán már pár hete nem tudtam ellenállni.

Talán jobban is tettem, hogy először egy csomó krimit elolvastam, hiszen így még közelebb érezhetem a szívemhez Varga Bálint könyvét, ahogy bemutatja egy-egy immáron általam is megismert (fiktív) magánnyomozó "életrajzát", s ahogy sokat közülük valós személyekkel párosít. Az első magánnyomozóktól, Vidocq-tól és Pinkertontól kiindulva egészen a mai amerikai és magyar (!) szimatokig jut, hihetetlenül alapos kutatómunka gyümölcsét mutatva be nekünk, s közben állandóan ki-kitérve fiktív vagy félig fiktív történetekre.

Bemutatja nekünk, hogy a sok hasonlóság és közös pont ellenére is mennyire eltér az igazi magánkopó a regény- vagy filmbélitől, de megnyugtat bennünket, hogy ez pont így van rendjén. Aztán ír olyasmiről is, amiért lélekben térdre borulok előtte, hiszen jómagam is régóta próbálom megmagyarázni ezt a bizonyos dolgot, kutatom a kérdéseket és a válaszokat. Nos, Varga Bálint segített rajtam, ő ugyanis világosan és irigylésre méltón higgadtan kifejti, hogy mi a különbség a krimi és a ponyva között! Merthogy a kettő korántsem ugyanaz, szóval most már bármelyik sznobnak az orra alá dörgölhetem Varga Bálint szentszövegét!:)

A Magándetektívek nem nélkülözi a humort sem, ami szintén csak hatalmas jópont részemről. Az egyik fényes példa erre, ahogy a szerző a fiktív életrajzoknál Mike Hammer karakteréről ír...

Végezetül bemásolnám ide a kedvenc mondatomat, mely számomra a könyv mottójává vált, egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből: "Tom Selleck az egyetlen magánnyomozó, aki egy piros Ferrariból volt képes követni valakit, de azt is csak hetente egyszer 50 percig, ugyanis ennyi ideig tartott a Magnum PI aktuális része." (Dan Phillips, texasi magándetektív)

Bizton állíthatom, a könyv Francis W. Scott bibliája lett! Nem győzök érte eléggé köszönetet mondani!
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2005 (első kiadás)
Oldalszám: 324