Rájöttem, hogy van egy közös pont Frank Wilson karaktere és köztem, a megalkotója közt - nem, most nem arra gondolok, hogy mindketten szeretünk enni, és nem is arra, hogy az ő nevét simán le lehet vezetni a Francis W. Scott-ból... Igaz, kissé másképpen, de mindkettőnk leküzdhetetlen vágyat érez a kincskeresés iránt! Míg Frank Wilson elsüllyedt hajók, piramisok és egyéb történelmi emlékek titkos kincseiért rajong, addig jómagam a könyvektől kerülök mámoros állapotba. Ahogy végigsimítok a borítón, belelapozok a megsárgult lapokba, megérzem az illatukat, valósággal transzba esek...
Nemrég egy kedves barátom segítségével igazi unikumoknak számító kiadványokra tehettem rá a kezem, s az alábbiakban erről a néhány, számomra felbecsülhetetlen eszmei értékkel bíró kötetről lesz szó. Ezennel tehát irodalmi időutazásra hívom kedves olvasóimat!
Nemere István:
Zuhanás a Napba (1986)
Az utolsó bolygó (1986)
Nemrég egy kedves barátom segítségével igazi unikumoknak számító kiadványokra tehettem rá a kezem, s az alábbiakban erről a néhány, számomra felbecsülhetetlen eszmei értékkel bíró kötetről lesz szó. Ezennel tehát irodalmi időutazásra hívom kedves olvasóimat!
Nemere István:
Zuhanás a Napba (1986)
Az utolsó bolygó (1986)
Ma már nehezen lehetne behatárolni Nemere István munkásságát, hiszen egyszerűen mindent leír, ami csak az eszébe jut. A nyolcvanas években azonban az olvasók többsége úgy tekintett rá, mint sci-fi szerzőre, akit akkori tudományos-fantasztikus könyvei alapján nem is nagyon lehetne a ponyvaszerzők közé sorolni. Persze nehéz kibújnia ez alól, hiszen mind a tempója, mind a könyvei anyagának minősége pontosan megegyezik azzal, amit a harmincas években kialakult ponyva jelentett. Ugyanakkor a ponyvának besorolt sci-fik közül ő kiemelkedett abban, hogy nála nem a lézerstukkerekről, a robotokról meg az űrhajókról szólt a történet, hanem úgymond a társadalmi értékekről, a szereplők sorsáról. Az általam büszkén birtokolt két könyv a szerző közismert családi sci-fi sorozatának első két darabja, mindkettő 1986-ból, a Népszava Lap- és Könyvkiadó gondozásában. Tulajdonképpen ifjúsági regények, mindkettő kevesebb mint 200 oldal, de nosztalgikus kikapcsolódás gyanánt bármely korosztály képviselője a kezébe veheti őket. Közben meg lehet rajta filozofálni, hogy ez ponyva is, meg nem is...
Pierre Boulle:
A majmok bolygója (1963/1971)
Évek óta kerestem ezt a könyvet, és a legváratlanabb helyről sikerült beszereznem. Ezért duplán, ha nem triplán mondok köszönetet; valósággal remegő kezekkel lapoztam bele. Érdekesmód épp csak füzet méretű kiadványról van szó, érzékeny, vékony lapokra nyomtatva (száznegyvenvalahány oldal), a borítója pedig tipikus magyar sci-fi borító a hetvenes évekből (a magyar kiadás a Galaktika Fantasztikus Könyvek 1971-es munkája). A könyv alapján készült játékfilmet bizonyára mindenki ismeri, ám bármennyire is tetszett a moziváltozat (nálam örökzöld), a könyv sokkal nagyobbat üt annál. Nemerénél még maradtam a fele-fele megoldásnál, és nem tudtam megválaszolni, vajon ponyvának tekintsem-e vagy sem, Pierre Boulle könyvénél viszont egyértelmű a válasz: NEM. Már a fülszöveg is szatirikus, gyakran kesernyés stílust ígér, gúnyos fintort és mindennel együtt egy kitűnő regényt. A sci-fi itt igazából csak a tökéletes alapszituáció kelléke, hogy a szerző korlátok nélkül, hallatlan leleményességgel adhassa elő nem akármilyen társadalomkritikáját. A cím pedig zseniális választás, merthogy A majmok bolygója egyszerre két jelentéssel is bír, és csak tetézi azt a citromízt, amit Boulle az emberiséggel szemben érez és kifejez...
Arthur C. Clarke:
2061. Harmadik űrodisszeia (1987/1990)
Ismét egy klasszikus sci-fi, talán még A majmok bolygójánál is klasszikusabbnak mondható (a szerzőjét tekintve teljes bizonyossággal). Clarke könyveinek szépirodalmi nyelvezete és gondolatisága a tudományos-fantasztikus irodalom csúcsára juttatták szerzőjüket, közös trónra az olyan mesterekkel, mint Lem, Asimov vagy Philip K. Dick. Az űrodisszeia-sorozat afféle cyber-költeménynek is tekinthető, és Clarke szerint nem is lehet úgy felfogni, mint egy átlagos regénytrilógiát. A könyv utószavában ő maga is elmondja, hogy a három könyv valójában három alternatíva, külön-külön válasz arra, hogy mi lett volna, ha a történet más mederbe terelődik. Ugyanakkor van egy folytonos szál is benne, amely összeköti a könyveket. A legkülönösebb sci-fi, amivel valaha találkoztam. A magyar kiadás a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat tagjaként látott napvilágot 1990-ben, a borító meg külön szemet gyönyörködtető látvány (nem véletlen, hogy Szikszai Gábor munkáját dicséri).
Szabó László:
13 nyomozó 33 esete (1989)
Az örök, már-már dilemmatikus kérdés: van-e magyar krimi? Dr. Szabó László könyve sajnos nem ad erre semmiféle választ. Az ő esetében ugyanis egy nonfikciós novelláskötetről beszélünk. A szerző tizenhárom magyar rendőrnyomozót kért meg, meséljék el neki legérdekesebb ügyeiket, s ő ezeket mind novella-formába öntötte, majd egy harminchárom szemből álló füzérré állította össze. Vaskos kiadvány, a jól ismert régi magyar krimiborítóval, azaz a csúnyaság határait súroló, idegesítően rossz kollázzsal, a hátulja és a gerince meg élénk rózsaszín, hogy még véletlenül se passzoljon semmi. A történetek egyébként szórakoztatóak, az ötlet is jó, néha egész Ötvös Csöpi ízt éreztem, amit pedig nagyon szeretek. Mégis van valami furcsa adaléka ennek a könyvnek, ami miatt mindig kissé idegen marad számomra. Na és hogy van-e magyar krimi? Perszehogy van, csak máshol kell keresni...
Alfred Hitchcock:
Hajmeresztő novellák (1967/1989)
Jelen felsorolás utolsó darabja, de az egyik legnagyobb kincs, amihez hozzájutottam. Valamelyest ugyan csalódtam, amikor kiderült, hogy nem is Alfred Hitchcock könyvéről van szó, de aztán az első pár oldal elolvasása után teljesen meg is feledkeztem csalódottságomról. A könyvben 12 csavaros kriminovella található 12 különböző írótól, és meg kell mondjam, egyáltalán nem hajmeresztő írásokról van szó. Nem baj, a kötet annyira jól sikerült, hogy bár ezt már két csalódásnak is el lehetne könyvelni, valahogy egy cseppet sem vagyok bánatos. Meg azért Hitchcocknak is van némi köze hozzá, hiszen azon túl, hogy őt festették rá a borítóra (ahogy egy csontkéz vállon ragadja), meg hogy (állítólag) ő válogatta össze a novellákat, mindegyikhez írt egy-egy mondatot is, mely vagy előrevetíti a cselekményt, vagy előre levonja a végkövetleztetést, vagy csak egyszerűen az első gondolat, mely Alfred bátyánknak eszébe jutott az adott történet kapcsán. A borítóra egy rossz szavam sem lehet, egészen elmés, csak az én példányom már jócskán megkopott. Egyébként a Célgömb sorozat 50. kötetéről van szó: hadd gratuláljak hozzá cirka tizennyolc évvel megkésve!
Pierre Boulle:
A majmok bolygója (1963/1971)
Évek óta kerestem ezt a könyvet, és a legváratlanabb helyről sikerült beszereznem. Ezért duplán, ha nem triplán mondok köszönetet; valósággal remegő kezekkel lapoztam bele. Érdekesmód épp csak füzet méretű kiadványról van szó, érzékeny, vékony lapokra nyomtatva (száznegyvenvalahány oldal), a borítója pedig tipikus magyar sci-fi borító a hetvenes évekből (a magyar kiadás a Galaktika Fantasztikus Könyvek 1971-es munkája). A könyv alapján készült játékfilmet bizonyára mindenki ismeri, ám bármennyire is tetszett a moziváltozat (nálam örökzöld), a könyv sokkal nagyobbat üt annál. Nemerénél még maradtam a fele-fele megoldásnál, és nem tudtam megválaszolni, vajon ponyvának tekintsem-e vagy sem, Pierre Boulle könyvénél viszont egyértelmű a válasz: NEM. Már a fülszöveg is szatirikus, gyakran kesernyés stílust ígér, gúnyos fintort és mindennel együtt egy kitűnő regényt. A sci-fi itt igazából csak a tökéletes alapszituáció kelléke, hogy a szerző korlátok nélkül, hallatlan leleményességgel adhassa elő nem akármilyen társadalomkritikáját. A cím pedig zseniális választás, merthogy A majmok bolygója egyszerre két jelentéssel is bír, és csak tetézi azt a citromízt, amit Boulle az emberiséggel szemben érez és kifejez...
Arthur C. Clarke:
2061. Harmadik űrodisszeia (1987/1990)
Ismét egy klasszikus sci-fi, talán még A majmok bolygójánál is klasszikusabbnak mondható (a szerzőjét tekintve teljes bizonyossággal). Clarke könyveinek szépirodalmi nyelvezete és gondolatisága a tudományos-fantasztikus irodalom csúcsára juttatták szerzőjüket, közös trónra az olyan mesterekkel, mint Lem, Asimov vagy Philip K. Dick. Az űrodisszeia-sorozat afféle cyber-költeménynek is tekinthető, és Clarke szerint nem is lehet úgy felfogni, mint egy átlagos regénytrilógiát. A könyv utószavában ő maga is elmondja, hogy a három könyv valójában három alternatíva, külön-külön válasz arra, hogy mi lett volna, ha a történet más mederbe terelődik. Ugyanakkor van egy folytonos szál is benne, amely összeköti a könyveket. A legkülönösebb sci-fi, amivel valaha találkoztam. A magyar kiadás a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozat tagjaként látott napvilágot 1990-ben, a borító meg külön szemet gyönyörködtető látvány (nem véletlen, hogy Szikszai Gábor munkáját dicséri).
Szabó László:
13 nyomozó 33 esete (1989)
Az örök, már-már dilemmatikus kérdés: van-e magyar krimi? Dr. Szabó László könyve sajnos nem ad erre semmiféle választ. Az ő esetében ugyanis egy nonfikciós novelláskötetről beszélünk. A szerző tizenhárom magyar rendőrnyomozót kért meg, meséljék el neki legérdekesebb ügyeiket, s ő ezeket mind novella-formába öntötte, majd egy harminchárom szemből álló füzérré állította össze. Vaskos kiadvány, a jól ismert régi magyar krimiborítóval, azaz a csúnyaság határait súroló, idegesítően rossz kollázzsal, a hátulja és a gerince meg élénk rózsaszín, hogy még véletlenül se passzoljon semmi. A történetek egyébként szórakoztatóak, az ötlet is jó, néha egész Ötvös Csöpi ízt éreztem, amit pedig nagyon szeretek. Mégis van valami furcsa adaléka ennek a könyvnek, ami miatt mindig kissé idegen marad számomra. Na és hogy van-e magyar krimi? Perszehogy van, csak máshol kell keresni...
Alfred Hitchcock:
Hajmeresztő novellák (1967/1989)
Jelen felsorolás utolsó darabja, de az egyik legnagyobb kincs, amihez hozzájutottam. Valamelyest ugyan csalódtam, amikor kiderült, hogy nem is Alfred Hitchcock könyvéről van szó, de aztán az első pár oldal elolvasása után teljesen meg is feledkeztem csalódottságomról. A könyvben 12 csavaros kriminovella található 12 különböző írótól, és meg kell mondjam, egyáltalán nem hajmeresztő írásokról van szó. Nem baj, a kötet annyira jól sikerült, hogy bár ezt már két csalódásnak is el lehetne könyvelni, valahogy egy cseppet sem vagyok bánatos. Meg azért Hitchcocknak is van némi köze hozzá, hiszen azon túl, hogy őt festették rá a borítóra (ahogy egy csontkéz vállon ragadja), meg hogy (állítólag) ő válogatta össze a novellákat, mindegyikhez írt egy-egy mondatot is, mely vagy előrevetíti a cselekményt, vagy előre levonja a végkövetleztetést, vagy csak egyszerűen az első gondolat, mely Alfred bátyánknak eszébe jutott az adott történet kapcsán. A borítóra egy rossz szavam sem lehet, egészen elmés, csak az én példányom már jócskán megkopott. Egyébként a Célgömb sorozat 50. kötetéről van szó: hadd gratuláljak hozzá cirka tizennyolc évvel megkésve!
Utolsó hozzászólások