Alábbi cikk eredetileg a Tinta-Klub Agóra című sorozatának negyedik részeként látott napvilágot. A sorozat célja egyébként az volt, hogy a már tapasztaltabb szerzők (tehát hivatalosan még amatőrök - vagy félamatőrök -, viszont már jelent meg tőlük ez-az, és megtapasztaltak már a saját bőrükön elég sok mindent) megpróbálnak valamiféle irányt mutatni, jó tanácsokat adni a náluk fiatalabb, kezdő íróknak. Az én cikkem témája a jegyzetelés volt, ugyanis én ebben különösen lelkiismeretes vagyok. Sokféle jegyzetelési forma létezik, még én sem tartom magam egyféléhez, de erről majd később is fogok szólni egy-két postban (a címből már kiderülhetett, hogy egy kisebb sorozatféléről volna itt szó). Alább azt a formát olvashatja a tisztelt nagyérdemű, amit én a Naplemente és A Sivatag Szeme című regényeimnél alkalmaztam, és akkor nagyon beváltak. Tessék:
Előkészíteni egy regényt
Az Agóra negyedik részében arról lesz szó, mennyi munka vár az íróra már azelőtt is, hogy legépelné regénye első betűjét.
Mint azt írótársaim eddig is tették, most én is kikötném, még cikkem elején, hogy a következőkben kizárólag szubjektív tapasztalatokról lesz szó, illetve azok átadásáról. A cikkben leírtak csupán javaslatok, melyeket abszolút nem muszáj követni, de talán könnyebbé és pontosabbá tehetik az írás folyamatát.
A következőkben tehát arról lesz szó, hogy én miképp szoktam belefogni abba a hosszas munkába, melynek végterméke egy könyv lesz, és remélem, ezzel valamelyest segítséget nyújthatok a leendő regényíróknak.
Az első jegyzet – tartalmi összefoglaló
Az írás mindig fejben kezdődik, egy szikrával, mely elindít bennünk egy egész cselekményláncolatot. Ilyenkor még nyilván nem látjuk teljes egészében a leendő történetünket, de kész jeleneteket, párbeszédeket „álmodunk meg”, melyeket aztán a későbbiekben rendszerezve, lecsiszolva papírra is vetünk. Az írás legelső fázisa tehát egyfajta agykontrollként működik, melynél ajánlott, hogy kezünk ügyében legyen egy füzet és egy toll, hogy történetünket – ekkor még csak egy-két oldalnyi terjedelemben – felvázoljuk, mintegy saját magunknak.
Ajánlott egy külön füzetet használni kizárólag az ötleteinknek, hogy a későbbiekben egyben nézhessük át akár az összes, eddig kidolgozatlan agyszüleményünket. Gyakran előfordul, hogy több ilyen vázlatot olvasztunk össze egy egésszé, vagy akár egy már megkezdett munkánkba oltjuk bele valamely korábbi vázlatunkat.
A regényhez készített első jegyzet tehát nem más, mint egy rövid tartalmi ismertető, ekkor még a karakterek ábrázolása, a csavarok leírása, sőt olykor a történet megoldása nélkül.
A második jegyzet – karakterek
Ha már eldöntöttük, hogy az előre felvázolt ötletből regényt fogunk írni, akkor kezdhetjük a karakterek felvázolását. Célszerűnek tartom azt a módszert, hogy egymás alá, mintegy listaként felírjuk a főbb szereplőinket, és melléjük a legfontosabb tulajdonságaikat, rigolyáikat, az általános kedélyállapotukat, pár fontosabb dolgot a múltjukból, esetleg a bevett szófordulatainkat. A karakterek felvázolásánál előny, ha nem csak a fantáziánkra támaszkodunk, hanem kölcsönözzük élő személyek, leginkább ismerőseink jellemrajzát, vagy annak egy-egy darabkáját.
Arra kell törekednünk, hogy karaktereink élethűen köszönjenek majd vissza a lapokról. Tehát ha egy gyilkos, egy rabló, egy tolvaj vagy hasonló szubkultúrában szocializálódott szereplő is akad a történetünkben, ne féljünk a szájába kicsit durvább dolgokat adni. Ez nem kifejezetten azt jelenti, hogy az adott szereplőnek állandóan káromkodnia kell! Figyeljük meg például Hannibal Lectert, aki minden sorozatgyilkosok leggonoszabbika: egy árva „csúnya” szót nem ejt ki a száján, mégis képes durva dolgokat mondani, a legirodalmibb kifejezéseket használva.
Harmadik jegyzet – a kellékek és a helyszín
Ha igazán hihető regényt szeretnénk írni, kénytelenek leszünk kutatómunkát is végezni mind a kellékeket, mind a helyszínt illetően. Természetesen nem kell hosszadalmas és fárasztó technikai, földrajzi és/vagy történelmi leírásokat eszközölnünk, elég akár egy-két szóval, akár csak árnyaltan körülírni az adott dolgokat. A jó író ismérve az alapos kutatómunka és az apróságokra való odafigyelés, hiszen ezekkel még élőbbé varázsolhatja történetét, ezt pedig díjazzák az olvasók!
Jómagam a legutóbbi regényemnek (A Sivatag Szeme) kereken fél éves kutatómunkát szenteltem, maga az írás ezután csak két hónapig tartott. Természetesen sokkal kevesebb idő alatt is lehet rendkívül körülményes munkát végezni, ez mindig a kutatás tárgyától függ. Mint azt a cikkem elején is említettem, leginkább szubjektív dolgokból indulok ki, hiszen így tudom igazán kifejteni, mire is gondolok. Vegyük tehát alapul A Sivatag Szemét, melynek helyszíne Egyiptom. Szerettem volna történelmi érdekességekkel szolgálni, így rengeteg Egyiptommal foglalkozó könyvet nyálaztam át. Célszerű, ha a komoly szakirodalom mellett képes enciklopédiákat is forgatunk, hiszen amiről írunk, azt saját szemünkkel kell látnunk. Nyilván nem juthattam be Kheopsz piramisába, így aztán a lehető legtöbb leírást és ábrázolást szedtem össze a Nagy Piramis belsejéről, hogy aztán úgy írhassam le szereplőim útját, mintha jómagam is jártam volna odabenn. A Szépművészeti Múzeumban tett látogatásom szintén rengeteget segített.
A helyszín leírásához érdemes száraz adatoknak is utánanéznünk, mint a gazdasági mutatók, a népszaporulat, a népsűrűség, vagy akár az adott ország jelenlegi kormánya és legfontosabb rendelkezései. Lehetőleg többet jegyzeteljünk, mint amennyire a végén szükségünk lehet – így aztán írás közben kényelmesen cseresznyézhetünk az adatok közt, és az írás folyamatát nem kell megszakítanunk a további kutatómunka kedvéért. Legyünk rendkívül alaposak, és ne siessünk feleslegesen!
A rövidebb technikai leírásokkal még érdekesebbé tehetjük az egyes szituációkat, mint pl. egy jármű (luxushajó, repülő, tengeralattjáró), vagy épp egy kisebb tárgy (pisztoly, vadászkés) ecsetelése.
Negyedik jegyzet – a cselekmény és a csavarok
Elérkeztünk az utolsó jegyzethez, amely tulajdonképpen már maga a regény aprólékos felvázolásából áll. Célszerűnek tartok erre egy külön füzetet nyitni, hiszen a leírás (a történet hosszától vagy szövevényességétől függően) több tucat oldalt is elfoglalhat.
Ha a könyvet főfejezetekre osztjuk, tegyünk így a vázlattal is, hogy a későbbiekben aztán könnyebb legyen rajta kiigazodni. A végső vázlatnál szárazan, a lehető legegyszerűbben vezessük végig magunknak a történetet, elejétől a végéig. Itt már gondolkozzunk a csavarokon, a meglepetéseken, illetve a végén magyarázatra szoruló történéseken (pl. ha egy árny elsuhan a harmadik fejezetben, ne felejtsük el az olvasónak elárulni a könyv végén, hogy mi volt az). Készíthetünk rejtvényeket, melyeket szintén csak a könyv végén fejtünk ki, és ne feledjünk bábozni a karakterekkel. Tehát ha X van fókuszban tíz oldalon keresztül, attól még nekünk a háttérben mozgatnunk kell Y-t is, hiszen abból kell kiindulnunk, hogy a szereplőink élnek, és akkor is cselekszenek, amikor az olvasó nem látja őket.
A csavarok, illetve a mellékszereplők mozgatásának felvázolása rendkívül fontos, hiszen ha csak írás közben találjuk ki az aktuális meglepetéseket és változtatásokat, a könyv végére szépen eltévedhetünk saját irodalmi labirintusunkban, esetleg a leendő olvasó is észreveszi, hogy melyik fejezet után pihentünk kicsit, mivel egyik szavunkat könnyen agyoncsaphatjuk valamely későbbivel (ez hatványozottan érvényes a krimiknél).
Ügyeljünk arra, hogy minden csavar, gyilkosság, mozdulat vagy szó logikus legyen, sőt akár egy adott helyzetre több variációt is felvázolhatunk, melyek közül majd írás közben választjuk ki a számunkra (és a történet számára) legmegfelelőbbet.
Ha minden jegyzetünkkel elkészültünk, nincs is más hátra: falazzuk körbe magunkat velük, és kezdjünk el írni!
(Ajánlott irodalom: jegyzeteink elkészítéséhez: Larousse Memo enciklopédia)
Eredeti megjelenés helye: netBarátnő
Utolsó hozzászólások